Borzasztóan közel

Vasárnap estefelé hirtelen felindulásból kisétáltam a Városligetbe Petyával, hagy szaladgáljon egy nagyot :) Nem is volt tervem, hogy viszem a képezőt, úgy fordultam vissza az ajtóból érte, hogy ki tudja, lehet mire odaérünk, kedvet kapok, és akkor sírhatok, hogy miért voltam olyan hülye hogy nem hoztam gépet. Na de mivel ilyen előrelátó vagyok, inkább vittem :) És milyen jól tettem. Legjobb lenne, ha állandóan nálam lenne. Csak ahhoz túl nagy, meg nehéz, meg drága is. De így legalább nem unom meg örökre :)
Leültem a dombra a fűbe, a négylevelű lóhere tengerbe és innen nagy kényelemmel tudtam Petyát fotózgatni, meg se kellett mozdulnom, ő produkálta magát körülöttem :) Például ilyeneket:

Ez a kép meg nem lett éles, mármint nem ott ahol kellene, de így utólag rájöttem, hogy ez így van jól :) Olyan katalógus-fotó érzésem van :) De lehet, hogy csak elfogult vagyok.

Miután itt kiheverésztük magunkat, főleg én, mivel Petyának ebből sose elég, elindultunk hazafelé. Szerencsére útközben volt egy jó nagy pocsolya, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez az érthetetlen fotó, köszönöm :)

Itt már tényleg úgy éreztem, elkészítettem a mai életemképét, mehetünk is. De valahogy ekkor elkapott az ihlet, és fűben hasalva, virágágyásban térdelve megszületett ez a "festmény". Vajon másnak is olyan érzése van tőle, mintha a lelkét simogatná? Vagy ez csak az én képzeletem szüleménye?

Amíg ezt műveltem, Petya nagyon cukin leült mellém, talált egy kis botot magának és próbálta odaterelni a figyelmem, elég jól sikerül neki.

Na és ha mindez nem lenne elég, vagy már túl sok lenne a kutyás képekből, akkor most jön a java :) Van ez a híres 56-os emlékmű. Bevallom, még soha, egyszer sem fotóztam le. Bár nagyon szerettem volna, de aztán láttam a zinterneten, hogy már mindenki lefotózta a szupernagylátószögű objektívével, brávó, nekem meg olyanom nincs, úgyhogy mit erőlködjek ezzel a makróval. De most valahogy magához vonzott ez a hatalmas vastömeg, és gondoltam kipróbálom mennyi fér bele a képbe ezzel az objektívvel. Hogy mennyi? Szerintem az egész univerzum belefér, de minimum egy idegen bolygó felülete belefér. Ajánlom, hogy menjetek hozzá közel, nagyon közel, borzasztóan közel, ugyanis nagyon érdekes az anyaga, a texturája, a színe, ahogy a nap rásüt, vagy ha nem süt rá.
És úgy döntöttem, innentől magyarázkodjanak a képek. 

Lilateknőcis

Na most megint kezdhetek magyarázkodni, hogy milyen régen írtam ide :) De nem fogok! És úgysem érdekelnek senkit a hülye kifogásaim.
Most hétvégén viszont olyan jó képeket készítettem, hogy végre úgy érzem, ezt megmutathatom a világnak, vagy annak az 1-2 embernek, aki ezt meg fogja nézni :)
Az úgy volt, hogy az utcámban lakik egy nagyon kreatív, kedves, jófej csajszi (nem, nem én vagyok), és egyrészt nagyon jóban lettünk pár hónap alatt, másrészt Lilla szuperszép és praktikus táskákat varr, és persze ő is szuperszép, de ez látszik. És tudjátok vagy nem tudjátok, én is varrok, ruhákat, de mivel ez most nem rólam szól, ezért ezt hagyjuk is, mert magyarázkodhatnék, hogy miért nem írtam ide eddig erről... (azért mert ez egy fotós blog, értsétek má' meg, na)
Na de van ez a közös pontunk, a varrás, meg még sok közös pontunk van, és ha ezt a sok pontot összekötnénk, nem tudom mi jönne ki belőle, de majd egyszer lerajzolom :)
Most viszont reklámfotózást (hú, de menőnek hangzik így) csináltunk a táskákról, hogy azokba majd jól beleszeressenek a lányok vagy fiúk, adjanak érte épp elég pénzet és akkor Lilla örökre azt csinálhassa, amit igazán szeret, táskákat :)
Kibicikliztünk a városligetbe (én idén először bicajoztam, úgyhogy már nyertem ezzel a nappal), vittem a kis sonyt a kis sigmával (mit kis? óriási ez az objektív, és imádom ahogy rajzol, a legjobb festő), Lilla meg hozta a kis táskáit, és akkor innentől fogalmam sincs, hogy mit csináltam, ez a legjobb az egészben hogy én úgy fotózok, hogy nem tudom, mit csinálok, szinte semmi instrukciót nem adok, mert zsigereimben harcolok a beállított képek ellen, de hát néha azért mégis muszáj valamit kitervelni. És akkor egyszercsak lesznek jó képek, és főleg azok jók (számomra), amikor véletlen vágom le a tetejét vagy az alját (tökre nem tudatos).
Szerintetek milyenek? ugyehogyugye :)

Ésésés a nonpluszultra, hogy véletlen sikerült megcsinálom egyik életemképét, amin ugyan táska nincs, de azthiszem az egyik legjobb portré amit eddig véletlen készítettem.

Ő tervezi és varrja ezeket szuper kis tatyókat, és ha szeretnétek tőle vásárolni vagy rendelni, itt megtaláljátok:

-------- PurpleTurtleBag--------

És megint arra kellett rájönnöm (erre kb évente egyszer rájövök), hogy sokkal többet kellene embereket fotóznom, olyanokat, akik hagyják magukat :) Mert annyira nagy sikerélmény ez nekem, és annyira jó azt látni az alanyon is, hogy tetszik magának a képeken, vagy akár csak képes kibékülni a vonásaival a képeimen keresztül, és szépnek látni magát, hogy azt hiszem, nekem ez valami misszióm, hogy így okozzak örömet másoknak és magamnak is.
Úgyhogy nyugodtan szóljatok, hogyha hagynátok magatokat :)