Az ősökről is lehet jó képet csinálni!

Legutóbbi fotózásom alkalmával rájöttem valamire, valami nagyon fontosra, arra, hogy a portréfotóimmal „képes” vagyok adni az embereknek, és hogy mit is adok ezzel? Azon kívül, hogy jó ránézni a képeimre, a fotóim alanyai kivétel nélkül szépnek látják magukat a képeimen és ezzel kicsit jobban szeretik magukat és önbizalmat kapnak.

Így történt ez most is, mikor egy barátnőm anyukája keresett meg, hogy készítsek róla pár portréképet. Igazából csak egyre lett volna szüksége, de ha már fotózunk, akkor csináljuk rendesen J Egy szép tavaszi napfényes délutánon a Rózsák terén találkoztunk, és kb fél óra leforgása alatt elég sokat kattintottam, de tudom, hogy a kattintások kb 10%-ából szokott tényleg jó kép lenni. Nekem hiába tetszik, ha az alany nem tetszik magának, ezért készítek sok képet, hogy legyen miből válogatnia.

A fotózás eredménye jó pár igazán szép fotó lett, és az mit sem számít, hogy nekem tetszenek, mikor olyan visszajelzést kapok, hogy „Hihetetlen, hogy mit tudtál kihozni belőlem! Ilyen jó képek már évek/évtizedek óta nem készültek rólam.”

És ekkor jöttem rá, hogy mennyire sokat tudok adni pár képpel, és hogy adni szeretnék még másoknak is, és főleg anyukáknak, apukáknak, a középkorosztálynak, ugyanis rájöttem, hogy róluk alig van kép, talán úgy gondolják, hogy róluk már minek.  A szüleimről sincs, még a facebookra is csak valami tízévvel ezelőtti homályos képet tudtak kitenni.

Nőként, így 30 évesen én is sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég szép, nem mindig esik jól a tükörbe nézni, és rólam is tudnak szörnyű képek készülni, de vannak jók is J El nem tudom képzelni, hogy ha már most nem látom magam annyira szépnek, akkor 40-50-60 évesen mégis mit fogok magamról gondolni? Szeretnék segíteni, hogy a középkorú nők is meglássák magukban azt a szépséget, ami ott volt bennük fiatal korukban, és ott is lesz örökre, megjelenhetnek a ráncok, megereszkedhet a bőr, de az a csillogó szempár és örömteli mosoly mindig ott van, és felszínre lehet hozni bármikor.

Mint ahogy most is sikerült:

Mióta megvan a sigma macro objektívem, azóta azzal portrézok, mert gyönyörűen elmossa a hátteret és ezzel kiemeli az arcot, nagyon élettelivé teszi. Nem vagyok az a kimondottan beállítgatós fotós, szeretem a spontán jól sikerült képeket, imádom, amikor egy nagy elnevetés lecsengő mosolyát tudom a pillanatban rögzíteni, mert az igazán őszinte és spontán.

Borzasztóan közel

Vasárnap estefelé hirtelen felindulásból kisétáltam a Városligetbe Petyával, hagy szaladgáljon egy nagyot :) Nem is volt tervem, hogy viszem a képezőt, úgy fordultam vissza az ajtóból érte, hogy ki tudja, lehet mire odaérünk, kedvet kapok, és akkor sírhatok, hogy miért voltam olyan hülye hogy nem hoztam gépet. Na de mivel ilyen előrelátó vagyok, inkább vittem :) És milyen jól tettem. Legjobb lenne, ha állandóan nálam lenne. Csak ahhoz túl nagy, meg nehéz, meg drága is. De így legalább nem unom meg örökre :)
Leültem a dombra a fűbe, a négylevelű lóhere tengerbe és innen nagy kényelemmel tudtam Petyát fotózgatni, meg se kellett mozdulnom, ő produkálta magát körülöttem :) Például ilyeneket:

Ez a kép meg nem lett éles, mármint nem ott ahol kellene, de így utólag rájöttem, hogy ez így van jól :) Olyan katalógus-fotó érzésem van :) De lehet, hogy csak elfogult vagyok.

Miután itt kiheverésztük magunkat, főleg én, mivel Petyának ebből sose elég, elindultunk hazafelé. Szerencsére útközben volt egy jó nagy pocsolya, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez az érthetetlen fotó, köszönöm :)

Itt már tényleg úgy éreztem, elkészítettem a mai életemképét, mehetünk is. De valahogy ekkor elkapott az ihlet, és fűben hasalva, virágágyásban térdelve megszületett ez a "festmény". Vajon másnak is olyan érzése van tőle, mintha a lelkét simogatná? Vagy ez csak az én képzeletem szüleménye?

Amíg ezt műveltem, Petya nagyon cukin leült mellém, talált egy kis botot magának és próbálta odaterelni a figyelmem, elég jól sikerül neki.

Na és ha mindez nem lenne elég, vagy már túl sok lenne a kutyás képekből, akkor most jön a java :) Van ez a híres 56-os emlékmű. Bevallom, még soha, egyszer sem fotóztam le. Bár nagyon szerettem volna, de aztán láttam a zinterneten, hogy már mindenki lefotózta a szupernagylátószögű objektívével, brávó, nekem meg olyanom nincs, úgyhogy mit erőlködjek ezzel a makróval. De most valahogy magához vonzott ez a hatalmas vastömeg, és gondoltam kipróbálom mennyi fér bele a képbe ezzel az objektívvel. Hogy mennyi? Szerintem az egész univerzum belefér, de minimum egy idegen bolygó felülete belefér. Ajánlom, hogy menjetek hozzá közel, nagyon közel, borzasztóan közel, ugyanis nagyon érdekes az anyaga, a texturája, a színe, ahogy a nap rásüt, vagy ha nem süt rá.
És úgy döntöttem, innentől magyarázkodjanak a képek. 

Lilateknőcis

Na most megint kezdhetek magyarázkodni, hogy milyen régen írtam ide :) De nem fogok! És úgysem érdekelnek senkit a hülye kifogásaim.
Most hétvégén viszont olyan jó képeket készítettem, hogy végre úgy érzem, ezt megmutathatom a világnak, vagy annak az 1-2 embernek, aki ezt meg fogja nézni :)
Az úgy volt, hogy az utcámban lakik egy nagyon kreatív, kedves, jófej csajszi (nem, nem én vagyok), és egyrészt nagyon jóban lettünk pár hónap alatt, másrészt Lilla szuperszép és praktikus táskákat varr, és persze ő is szuperszép, de ez látszik. És tudjátok vagy nem tudjátok, én is varrok, ruhákat, de mivel ez most nem rólam szól, ezért ezt hagyjuk is, mert magyarázkodhatnék, hogy miért nem írtam ide eddig erről... (azért mert ez egy fotós blog, értsétek má' meg, na)
Na de van ez a közös pontunk, a varrás, meg még sok közös pontunk van, és ha ezt a sok pontot összekötnénk, nem tudom mi jönne ki belőle, de majd egyszer lerajzolom :)
Most viszont reklámfotózást (hú, de menőnek hangzik így) csináltunk a táskákról, hogy azokba majd jól beleszeressenek a lányok vagy fiúk, adjanak érte épp elég pénzet és akkor Lilla örökre azt csinálhassa, amit igazán szeret, táskákat :)
Kibicikliztünk a városligetbe (én idén először bicajoztam, úgyhogy már nyertem ezzel a nappal), vittem a kis sonyt a kis sigmával (mit kis? óriási ez az objektív, és imádom ahogy rajzol, a legjobb festő), Lilla meg hozta a kis táskáit, és akkor innentől fogalmam sincs, hogy mit csináltam, ez a legjobb az egészben hogy én úgy fotózok, hogy nem tudom, mit csinálok, szinte semmi instrukciót nem adok, mert zsigereimben harcolok a beállított képek ellen, de hát néha azért mégis muszáj valamit kitervelni. És akkor egyszercsak lesznek jó képek, és főleg azok jók (számomra), amikor véletlen vágom le a tetejét vagy az alját (tökre nem tudatos).
Szerintetek milyenek? ugyehogyugye :)

Ésésés a nonpluszultra, hogy véletlen sikerült megcsinálom egyik életemképét, amin ugyan táska nincs, de azthiszem az egyik legjobb portré amit eddig véletlen készítettem.

Ő tervezi és varrja ezeket szuper kis tatyókat, és ha szeretnétek tőle vásárolni vagy rendelni, itt megtaláljátok:

-------- PurpleTurtleBag--------

És megint arra kellett rájönnöm (erre kb évente egyszer rájövök), hogy sokkal többet kellene embereket fotóznom, olyanokat, akik hagyják magukat :) Mert annyira nagy sikerélmény ez nekem, és annyira jó azt látni az alanyon is, hogy tetszik magának a képeken, vagy akár csak képes kibékülni a vonásaival a képeimen keresztül, és szépnek látni magát, hogy azt hiszem, nekem ez valami misszióm, hogy így okozzak örömet másoknak és magamnak is.
Úgyhogy nyugodtan szóljatok, hogyha hagynátok magatokat :)

Karácsonyi Petyaposzt

Az idei Karácsony fehér ugyan nem lett, de helyette aranyló sárgába öltözött, aminek én személy szerint sokkal jobban örülök, a képezőm is és szemmel láthatóan Petya is élvezte a zöldben rohangálást.
Ritkán kerül kertközelbe, de most volt rá három egész napja, hogy végigjelölje a növényzet minden zegzugát, és bolondkutya módjára rója a köröket a láthatatlan futópályán.
Na nem ragozom, beszédes képek :)

Ilyen az "esküszöm nem csináltam semmit, én csak a házat őriztem" arckifejezés :)

A szokásos faltámasztós napfürdőzős póz:

 És amikor azt gondolja, hogy az egész utca az övé:

 

Végre kap egy kis kaját, finom ez a cékla :)

 

Volt némi vendégváró karácsonyi dekorációnk is, amire rengeteg napfény esett, így ezt festettem vele:

 

És mindehhez a szomszéd kutyája csak ennyit tudott szólni a kerítés mögül:

A szomszéd macskája mindig fekete

Az utóbbi pár hónapban (igen, tudom, egyáltalán nem írtam ide) gyakrabban elővettem a képezőt, és gyakrabban voltam a szabadban is, hiszen olyan szép nyárutánozó ősz volt, hogy ilyenkor nem szabad benn kucorogni. Mosmá' lehet, azé' írom le ezt most.
Az történt, hogy másfél hónap leforgása alatt három idegen fekete macska is az ojjektívem elé került. Nem tudom, hogy ki és mit akar nekem mondani ezekkel a fekete macskákkal, de valami jelentősége biztos van, és ezért gondoltam, hogy szavakba is öntöm, amiből már képeket formáztam.

Sőt, most jut eszembe, hogy tavaly, mikor Anikókával felmentünk a várba fotózkodni, már ott mellénk szegődött egy statiszta fekete macska. Ő volt az első ilyen betolakodó. Akkor nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de azért leképeztem, mert ott dobálta magát, született pózermacska volt.

A feketemacskás babonában csak kicsit hiszek. Ha jobbra megy előttem, állítólag az szerencsét hoz, ha balra, akkor pedig az ellenkezőjét. Hát nem tudom, egyik macska se ment egyenesen semerre, meg ugye én is forogtam összevissza, ilyenkor most akkor mivan? :) Különben is mivan akkor, ha én megyek neki balra, lehet hogy szegény babonás macskára hozom rá a szerencsétlenséget.

Na szóval, azaz képpel, idén ősszel az első fekete macska, aki a semmiből jelent meg, a Római parton bukkant fel, mikoris arrafelé bicikliztünk, és megálltunk egy forraltborra. Eccercsak ott volt ez a cicus, nagyon nyugodtan ücsörgött egyhelyben a padon, szépen le lehetett képezni mindenhogy, nem volt ijedős fajta. Mintha csak kérte volna, hogy csináljak róla egy jó profilképet :)

A második versenyző Szolnokon, a kertünkbe tette be a négy kis lábát illetéktelenül. Ugyanis ő a szomszéd macskája, mint utóbb kiderült. De nem zavarta, hogy nálam ott van Petya, aki köztudottan gyűlöli a macskákat. Hát meg is járta, mert szépen fel lett kergetve a diófára, ahonnan kb még két óra hosszáig nem mert lejönni ez a misztikus jószág. Az egyik képen eléggé mérges batman feje van :)

A harmadik fekete macska, aki azt hiszem, jobbról jött, de aztán összevissza hempergett, a Balaton partján sétált be a képezőm látókörébe. A dolog különlegessége, hogy rajta is egy ilyen piros nyakörv volt, mint a szolnoki alteregoján. De ő, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is, úgyhogy lett róla egy darab valamirevaló kép.

Na ezek után, mikor hazajöttem, elolvastam Edgar Allan Poe "A fekete macska" c. novelláját, merthogy ezt is megtudtam, hogy van egy ilyen :)
Sajnos a mű szerint a fekete macska nem sok jót jelent. Én mondjuk egyáltalán nem kedvelem a macskákat túlzottan, mindegy milyen színű, de azért odáig biztos nem fajulnék, mint amit ebben a novellában a főhös elkövet. Még hiszek benne, hogy ezek a kis feketék nekem valami megvilágosodást hoznak majd ;)