"Neocickány"

A jézuskától kaptam valamit, szabadidőt :). Ami jó esetben egyenlő lenne azzal, hogy fényképezek nektek. Ha jó idő lenne... Eddig viszonylag sok eső esett, ahhoz képest, amennyi nekem hiányzott az életemből :). Úgyhogy képet nem csináltam. De ma reggelre kaptam még valamit a jézuskától, sok havat a kertünkbe (szerintem csak itt esett, sehol a világon máshol), meg eléggé beteg is lettem, de jól felöltöztem, és kimentem, már csak azért is.
Mondta tesóm, hogy igyak NeoCickányt, de sajnos nincs itthon, a kertbe se találtam egy ilyen élőlényt se, úgyhogy inkább kiköhögöm ezt a betegséget.

Nem mondom, hogy ez a kis kirándulásom a kertben életem legjobb fotósorozatát eredményezte, de azért mint most is, mindig megéri nekivágni. Mivel a nagylábujjam hirtelen meg akart fagyni, inkább bejöttem. Sérelmezem az égiektől azt is, hogy a nap nem sütött, ez eléggé rontotta a képeim minőségét, így a végére csak ezt a pár darabot szelektáltam ki nektek, ezeket még nem szégyellem megmutatni :)
Meg közé csempészek egy hópelyhes képet is, ezt nem ma képeztem, külön nem írnék róla, de témájában idevág a téli fagyos hangulatba, és szerintem nagyon jól dokumentáltam rajta a hópehely kiterjedését.
Attól tartok, ez a betegség megtámadta a fogalmazásközpontomat :)

Aszittem, hogy ennyi lesz a mai termés, de mikor bejöttem a "jó meleg" szobába, kitanátam hogy itt van ez a karácsonyfa, égnek rajta ezek a nagyon szép fények, meg csillog villog az egész, le kéne ezt képezni valahogy. Na, vagy 50-et kattintottam, de ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy most 50 képet fogtok látni ebből. Hááát, maximum kettőt, de inkább csak egyet :)
Azt tapasztaltam megint, mint máskor, mikor egy témáról sok képet próbálkozok készíteni, hogy az elsők között lesz a legjobb, tulajdonképpen a következő 48 kattintás teljesen felesleges. De ez mindig csak utólag derül ki, mikor feltöltöm a számítóra, mert mindaddig annyira jónak érzem mind az ötvenet. Szóval akik nem bírják a csalódást, üzenem, ne, ne töltsétek fel a számítóra, soha de soha! :D
Na íme az álhópehely a karácsonyfáról (azé jó, mer sose olvad el, és fel lehet fűzni nyakláncnak is) :D

"gyere kedves szoni, gyere ide"

Van egy hajcsárom, akitől mindig ezt hallom: "írjá máá" :). Hát most tessék, megkapod. Végre újra a kezembe tudtam venni a képezőt. Nem voltam eltiltva tőle, meg ő sem volt büntetésben, csak nem tudtam vele leegyeztetni az időpontot, hogy mikor tudunk randizni :).

De szerdán este összehoztuk a találkát. Sajnos már sötét volt, de úgy gondoltam, ez egy nagy kihívás, sötétben képezni. Felkészültem mindenre, gondoltam rá, hogy ha nem engedelmeskedik a kis képező úgy ahogy akarom, akkor leitatom :).

De végül nem kellett kocsmába menni, helyette inkább egy romantikus sétát tettünk Szeged belvárosában. Nem tudom miért, de karácsony előtt mindenhol minden ki van világítva. Sokat gondolkodtam, miért kapcsolódik a Karácsonyhoz ez az óriási fényűzés :), biztos ilyenkor mindenki bónusz fizetést kap, csak én világítok már petróleum lámpával otthon :). 

Elvittem a makróobit, mert annak a legjobb a fényereje (gyengébbek kedvéért, ez elősegíti a bemozdulásmentességet, mert rövidebb záridőt bír el). Nem volt különösen tervbe véve, hogy gyönyörű éjszakai városképeket fogok készíteni, hát nem is sikerült :). Viszont helyette nagyon izgalmas dolgokat találtam. Ezekből a kis fénypontokból nagyon jó kis bokeh-es képeket lehet összehozni. Most nem írnám le hogy mi az a bokeh :), tessék utána nézni a világnak a hálóján, ha kiváncsi vagy :) De megmutatom képpel, hogy mik ezek:

Ezek a kis fényfoltok azok, ők tehetnek mindenről :).
Sosem szerettem igazán a karácsonyt, de most ezeknek a karácsonyi fényeknek annyira örülök, mint szerintem senki más. Talán az áramszolgáltatók örülnek még ennyire, de ők nem a vizuális élmény miatt. :)
Jut eszembe az áramszolgáltató épülete van itt a leginkább kivilágosítva, ezt is leképeztem nektek.

Voltam kint a Tisza-parton is, a fenti eredményekkel zártam volna az éjszakai túrát, már épp haza akartam menni, mikor jött ez a kis fényes zöld dolog, ami nem krokodilfenék, és nem is szentjánosbogár, de nem árulom el, hogy mi :)

Ekkor megint már hazafelé készültem, mikor találtam egy Hotel előtt egy feldíszített karácsonyfát. Meglepődve tapasztaltam, hogy a díszek érintetlenül voltak. Isteneum, milyen emberek élnek itt Szegeden, borzasztó, még egy karácsonyfadíszt se lopnak el :).
Na de ezután már tényleg hazafelé vettem a irányt, de hát a témák meg csak úgy útbaestek, nem tehetek róla, jöttek egymás után. Belebotlottam ebbe a fénysoros háztetőbe, aztán meg egy kólaautómata jött nekem a háttérben a kék fényekkel. Végül a kólaautómatát lecséreltem a szárazvirágra, meg a levendulára, de nekem a kólás nagyon teccik. Biztos megosztják ezek a képek amúgy a közvéleményt.
Általában úgy osztják meg, hogy nekem nagyon teccik, másoknak meg nagyon nem :)
Ilyenkor mindig elgondolkozok azért, hogy nekem nincs ízlésem, vagy nekik nincs :) De szerintem nekik nincs :).
Összességében nagyon érdekes ez a bokeh fényképezés. Szerintem ilyen sikeres fotós sétám még nem is volt :). Végül a Budi burgerbe (igen, jól látod, BUDI) megálltam egy hot-dogra este tizenegykor :). A budi burger egy olyan hely, ahol mindig megállok enni, minden buli után hajnalban. Most buli nem volt, de éhes részegekkel most is találkoztam ott. Öt kb 50 év körül fickó próbált szóval tartani, amíg várták a királyi étket :), én már nagyon untam, hogy nem haladnak, csak magyaráznak, és miattuk nem kerülök sorra. Közben aljas módon megfigyelték a kis képezőmet, és megszólítottak: "Gyere kedves sony, gyere ide". Akartak magukról képet is, de szerintem azt nem bírták volna nekem megfizetni, nem úgy néztek ki :), úgyhogy inkább próbáltam nagyon bunkó lenni velük. Hálaazégnek, nekem ez ösztönösen megy :)

Megint hangsúlyoznám, hogy ÚÚÚtálom ennek a blognak a képbehelyezési funkcióját, nem, nem, nem, nem működik úgy ahogy kell, Sajnálom.

Píesz: az este következtetése: sose menj haza, mikor úgy érzed, haza kell menned, mert mindig utána jönnek a legjobb dolgok.

A kék műanyagon örülő vízcseppek

Na végre má kijutottam a természetbe, és a képező is már annyira sírt, hogy jönni akart, hogy megesett rajta a szívem, és elvittem magammal. Kimentem a kedvenc helyemre, a Mátyás térre (na nem is kedvenc, csak ez van legközelebb), ahol a varnyúmeccs is volt, meg a szoborlefejelés, meg a huncutmacskák meg ilyenek :). Gondoltam biztos lesz megint valami érdekfeszítő élmény. Túl sok idővel nem rendelkeztem, csak mentem egy kört. Ott voltak megin a varnyúk, eléggé féltem, de már kezdem őket megkedvelni. Néha elég közel merészkedek már hozzájuk. De most sem őket képeztem, mert nem a teleobival voltam, hanem a makróssal, és annyira közel még azé nem megyek hozzájuk, nehogy kivájják a szemem. Így inkább a harmatcseppes fűszálakat választottam, az talán nem olyan ártalmas a testi épségemre. :). Amúgy érdekes, hogy hogy tud örülni az ember egy kis vizes fűnek, ha van egy ilyen ojjektíve :). Elmondanám, hogy baromi nehéz ezeket az apró cseppeket megörökíteni élesen. Hát lehet, hogy kéne egy állvány, de az úgy olyan kötött, én meg kötetlenül szeretem ezt művelni. Szóval alább látható, hogy mi lett kötetlenül :). A tökéletestől elég messze áll, tudom.

Volt még ellenfényes napsütéses falevelecske, élőben olyan szép vót. Aztán a képen meg mégse annyira. Ezt nem is értem, utálom ezt a felismerést, hogy mindig ez van. Eléggé belesütött a gépezetbe a nap, ez azt eredményezte, hogy egy tökhomályos kép lett. De itthon addig addig nézegettem, meg fotósoppoltam vele, hogy komolyan mondom, megszerettem. Így olyan antikos levél lett. És nézd meg jobban, mert rajta van egy kis Anti nevű pók is. De ott meg nem is láttam. Micsoda meglepetésként konstatáltam itthon, hogy "hát te meg ki vagy, és mit keresel az én leveles képemen?"

Érdekes hogy kimentem a természetbe, és szemetet is fényképeztem. Mindig csúnyán nézek a szemetelőkre, de most valakinek megköszönném, hogy széthagyta maga után ezt a kék műanyag üveget, mert ezekkel a harmatcseppekkel egészen megörültem neki. A harmatcseppeken egyébként akkor látszik, hogy örülnek valaminek, mikor süt rájuk a nap és a képemen meg ilyen apró fényfoltokká (bokeh) alakulnak. :D. Nézd, hogy mosolyognak :)

Ímhol a képek:

Hétvégre lencsevégre

Végre hétvégre :) És még a nap is süt. Úgyhogy csak kimentem már kicsit képezgetni. Tegnap is, és ma is voltam, ezt most összefoglalom egybe, mert végülis semmi izgalmas nem történt.
Tegnap a Széchenyi térre mentem ki, ott van fű, fa, virág, emberek, gondoltam biztos találok valamit. Hát ami általában a legkönnyebb, az a virág, de azok most itt nem voltak olyan fotogének. Viszont találtam bácsikákat akik a padon ülve pihentek, én meg gonosz módon hátulról támadtam őket. Egyiküket szemből is jó lett volna leképezni, de nem mertem megkérdezni hogy megengedi-e. Ráadásul ha már megengedi, akkor abba semmi titkos nincs :), így meg olyan detektívest tudtam játszani :).  Az egyikre még egy kislány is bebiciklizett, és ezt szerintem nagyon jól tette :)

Találkoztam még itt szitakötővel, meg döglött léggyel is, de egyikről se csináltam olyan képet, amit érdemes lenne megmutatnom, úgyhogy ők csak az emlékeimben élnek tovább :) A szitakötő mondjuk jó lett volna, ha nem a legkuszább gazba száll le, meg is haragudtam rá ezé. A döglött légy meg nagyon árnyékban volt, de ezért őt már csak nem hibáztathatom :)
Ami még talán jól sikerült az egy levél egy másik levél árnyékával, meg egy "erős" képet is csináltam az egyik szoborról.

Ma pedig elsétáltam a patológiai intézet felé. Semmilyen hátsó szándékom nem volt ezzel, csak ez egy nyugodt környék :). Egy házfalon csomó bogarat találtam, néhányat meg is örökítettem az utókornak. Az egyik valami botsáska féle. De nem az, mert az nem ilyen, csak ez is pont olyan volt, mintha kis gallydarabkákból lenne összerakva. Mondjuk a képen olyan, mintha épp fel akarna szállni, de tévedés, a látszat csal! Ezek nem szárnyak, hanem csápok, vagy valami olyasmi. :)
És volt még harmatcseppes fű is (délben), és magányosan sétálgató bácsika is (úgy látszik, bácsika most már mindig lesz). Remélem egyik se internetezik :D

Napelem

A hítvígín kicsit hazamentem Szolnokra. Mivel ott kertesházunk van, hazavittem a képezőt, hogy majd a kertben kattogtatok valamit :). Igen ám, de az időjárás ott is olyan volt, mint máshol, esős, borús = fényképezés halála. Végül lehet, hogy valaki ott fönt meghallgatta a kétségbeesett könyörgésem, mert vasárnap délután kisütött a nap. Szerintem egyedül a mi házunk fölött sütött, az egész országban. :). És akkor háhá, kimentem makrózni a kertbe. Nehezen indult be a dolog, mert nem sokmindent találtam, csak növényzetet. De én vadászni akartam, nekem olyan kell, ami él és mozog, mer az kihívás, és félelmetes :). Megtaláltam az első alanyom egy kis katica személyében, és hopp, mellette nem messze meg ott volt egy ismerősöm, a piszokállatka :). Ezen a képen már jobban látszik, hogy néz ki. Még mindig nem tudom a becses nevét, de észrevettem, hogy a "hátán" (van egy ilyen bogárnak egyáltalán háta?) van egy sötétebb, fényes folt. Gondolkoztam hogy ez mi lehet, és arra jutottam, hogy valószínű, hogy ez egy napelem. :) Lehet hogy nem is az én imámat halloták meg odafönn, hanem az övét. Szóval rendkívül hálás vagyok neki, hogy kisüttette a napot nekem :).
Találtam egy kis piros bogárkát is, tőle meg is ijedtem. De hát nem is én lennék , ha nem. :). És utána jött a kis sárga virágporgyűjtő (pontos nevét neki sem tudom, nagyon sokféle van belőlük, hülyeséget meg nem akarok mondani). Mondjuk az egész egy hülyeség, amit írok :).
Érdekes, hogy úgy indultam neki, hogy egy bogarat sem láttam, aztán meg annyira ráállt a szemem, hogy legalább félméterenként láttam egyet. Ott vannak ők, csak jól rejtőzködnek. Ez a makrófotózás azért furcsa dolog nekem, mert eddig úgy fotóztam hogy ha véletlenül megláttam a témát, leképeztem, most meg ezeket az apró dolgokat rendesen keresni kell, nem úgy van, hogy majd véletlenül meglátom. Szóval gyakorolni kell :)

Piszokállatka

A tegnapi buli után nem igazán sikerült kipihenni magam még délutánra sem :). De végül összeszedtem magam, mert sütött a nap, és szép idő volt kint, így útra keltem, és kimentem kicsit a Tisza partra regenerálódni. Vannak arrafelé tölgyfák, és a földre lehullott kis makkokat próbáltam megmakrózni (nem mikrózni). Az egyik mellett volt egy kis barna piszok is, amit épp el akartam pöckölni, hogy ne lógjon a képbe, de a keresőben figyelve arra eszméltem, hogy hirtelen megmozdult ez a kis piszok, és két óriási csápja van, istenuem, ez ééééél. Úgy felugrottam, mintha egy grizlimedvét láttam volna :), de aztán örültem is, hogy élőlényt találtam fotóalanyomnak. Csak ezt ő is megérezte ám, és rögtön elkezdett fel-alá mászkálni, és egy szál pókháló alatt limbó hintózott, nehogymá nekem olyan könnyű legyen. Így nagyjából egy normális képet sem sikerült csinálnom róla :).
A parton sétálgatva találtam egy borosdugót is, ezt is dokumentáltam. Ezt isszák itt a szegedi fiatalok :).
A vízen meg parkírozott egy annyira édes kis csónak vagy hajó, hogy én majdnem beugrottam, és megszöktettem. Egyszerűen gyönyörűséges, nagyon tetszik, mintha egy külön is bolygó lenne. Mint fotó, nem egy nagy szám, de csak lekattintottam már, ha ott vagyok, mert ezt látnotok kell :).
Lement a nap, és ugye az számomra és a makróobjektívem számára azt jelenti, hogy húzzak haza, így hazamentem. De még itthon is fürkésztem a lakást, hogy mit tudnék még leképezni. Bogaraim nincsenek, úgyhogy azt itthon nem lehet. Viszont kitaláltam, hogy csinálok egy kis uborkasalátát. Nem a fényképező miatt, hanem mert azt akartam enni. Zsülienre szoktam vágni, mert nincs normális uborkareszelőm (de ez most nem főzős blog, mer az az Emm főz: http://emmm-blog.blogspot.com/, és azt nem én írom, de olvassátok, mer nagyon jó), hú de hosszú volt ez a zárójel :), és ez a zsülinenre vágott ubi nagyon jól néz ki, úgyhogy megvilágítottam egy kislámpával, és leképeztem, de kevés volt a fény (még így is), úgyhogy ez sem sikerült túl jól, viszont érdekes ebben a nagyításban.

Varnyúmeccs

Elérkezett ez a pillanat is, meghozta a futárbácsi az új objektívem. Jó sok pénzt adtam neki érte mondjuk, de szerintem megérte. Gyümölcsöző befektetésnek tűnik, már csak ha azt veszem, hogy mennyire boldoggá teszi majd a kis jelentéktelen napjaimat. :). Fel is avattam, kimentem a közeli templomhoz, és a körülötte lévő parkba kipróbálni, mit tud, és főleg hogy én mit tudok, és együtt mire lehetnénk képesek :)
Mivel ez egy makróobjektív, úgy kell használni, hogy jó közel kell menni a témához (legalábbis ha azt akarom hogy látszódjon a kis apró alanyból valami). A jó közel az kb húsz centit jelent. Ezzel a távolsággal, valljuk be, nem mindennapi látványt nyújtok, pl mikor a fűben ülve alulról szagolom az ibolyát :). Ez az ára, megbámulnak, hülyének néznek, kiröhögnek, susmusolnak. Engem meg inkább nem érdekel :). A legviccesebb ma az lehetett, mikor a "kutyát sétáltató szerzetest" ábrázoló szobor fején található pókocskákat próbáltam megközelíteni. De aki ezt messziről látja, biztos azt gondolja, hogy épp egy szobrot próbálok meggyalázni azzal, hogy jól megfejelem :).
Mikor a templom mögé értem, érdekes látvány fogadott. A focipálya tele volt varjúval :). Mondjuk erről nem tudtam szép képet csinálni, de érdekességképpen megmutatom. Aztán felröppentek és ott köröztek a fejem fölött még sokáig. Bevallom, féltem. A varjakról mindig Hitchcock jut az eszembe.
Jó kis témákat találtam egyébként, virágokat, legyet, kispókot, még egy óriási keresztespók is majdnem megtámadott (mondjuk meg tudom érteni). Az a baj, hogy félek a pókoktól, és nem szeretek 20 centire lenni tőlük (nem is tudtam leképezni). A félelmemen kívül még két nagy ellenségem van ebben a makrófotózásban, a szél meg a sötét. Ha nem süt a nap, akkor az esélytelenek nyugalmával indulok ebben a témában. Ha még a szél is fúj, akkor haza is mehetek :). Így is tettem. Nagyon sok fény kell hozzá, és a legideálisabb a teljesen mozdulatlan modell. De ha fúj a szél, akkor még egy kis nyamvadt virág is táncolni kezd.
Még azért nagyon sokat kell tapasztalnom ezt az objektívet, de azért már most is született pár kép, amit nem szégyellek megmutatni.  (amúgy ez a blogos képbeillesztés kritikán aluli, nem lehet ezeket csak úgy pakolgatni itt ahová én akarom, szóval így szarul néz ki elrendezve, sajnálom. )

Egy kis pikantéria

Szerencsére csak ketten olvassátok (még), úgyhogy most nem félek egy pikáns történetet megosztani lelkes kis hallgatóságommal (hogy mondják ezt? olvasóságommal :).
Vigyázni kell, mert könnyen eltérek ám a tárgytól. Szóval ott tartottam, hogy pikáns...
A lenti képet látva jogos a kérdés, mi a franc ebbe a pikáns? :)
Az úgy volt, hogy a nyár kellős közepén nekem államvizsgára kellett(volna) tanulnom, akkor, amikor mindenki a vízben, a fűben, a homokban, vagy épp a munkahelyén fekszik. Nagyon rosszul voltam ettől az egész tanulástól, és jellemző rám, hogy ilyenkor mindig kitalálok valamit, amivel remekül elterelem a figyelmem a tanulnivalóról. Azt hiszem ebben nagyon tehetséges vagyok, de most az egyik barátnőm (cinkostársam) segítségét is bevetettem. Nevezzük Júliának :). Ő egy remek kis albérletben lakott, egy cuki kis erkéllyel, ami délutánonként amolyan napsugárgyűjtőként funkcionált. (ellentétben az enyémmel, mert oda se a nap nem sütött, se a friss levegő nem jutott el, ezért rendkívül utáltam az egészet - már elköltöztem). Na de gondoltam, Júliánál, ezen a remek fekvésű kis erkélyen milyen jót fogok majd tanulni, közben napozok is, és rengeteget fogok haladni a tételeimmel. A biztonság kedvéért a képezőmet is átvittem, sose lehet tudni, mikor szalasztok el valamit leképezni. (Számtalanszor volt már ilyen egyébként. Leírhatatlanul borzasztó érzés tör rám, mikor látok egy tökéletes témát, és nincs nálam a szerkezet). De szerencsére ezen a forró délutánon erre is gondoltam. Arra mondjuk nem, hogy azon az erkélyen tényleg ennyire, már bocsánat, rohadt meleg lesz. Kb 5 percig bírtam olvasgatni az atlétámban, mikor le vontam a következtetést, hogy túl sok rajtam a ruha. Na kezd már pikáns lenni? :). Gondoltam ezen az erkélyen a kutya nem vesz észre, a harmadikon, úgyhogy melltartóban folytattam tovább a tanulást. Büszkén konstatáltam, hogy ez végülis olyan, mintha bikiniben lennék, semmi extra. Meg amúgyis ültem, tehát a korláttól nem látszódtam. De ekkor jött a fotó alanya a képbe. Az erkély mellett pont egy nagy fenyő teteje ékeskedett. És azt vettem észre hogy ott ugrál rajta valami kis akármi. Aztán eltűnt, visszajött, láttam is, ő volt (lásd lentebb), aztán megint elrepült, fürge kis jószág volt. Akkor felkészítettem a képezőt, mondtam neki "figyejjé, mer ez a kis zöldike bármikor visszajöhet, úgyhogy résen legyé". Óriási gigamegaszerencsémre tényleg visszajött. És akkor egyszer csak odaszállt a lehető legtökéletesebb helyre (mármint nekem, neki nem tudom, hogy jó volt-e ott), sütött rá a nap, pont látható volt az én szemszögemből, csupán fel kellett állnom síri csendben és melltartóban, majd lencsevégre kapni. Nem sokáig volt ott, de csináltam vagy 10 képet róla (közben majdnem kiestem az erkélyről), amiből ez az egy sikerült talán legjobban. Nagy kedvencem lett, annyira örültem neki, a mai napig óriási szerencsének tartom, hogy pont odaszállt, és pont ott voltam, és pont vittem a képezőt is. Talán az államvizsgára készülésemnek ez volt a legnagyobb eredménye :). A tételekkel persze semmit nem haladtam, mert hát ki tudna 38 fokban a tűző napon bármit is megtanulni. Nekem sem sikerült :)
Aztán persze feltűnt, hogy a szemben lévő erkélyről nézeget felém valaki, de szerintem nem a melltartó miatt, csak a képezőn csodálkozott, hogy micsinálok azzal az ágyúval ott az erkélyen. Mert egy átlagembernek az én objektívem elég nagynak tűnik. Pedig nem egy profi, sőt nem is túl jó, inkább rossz, csak hát nagyobb mint egy kis kompaktgép, és szegény laikusok ritkán látnak ilyet, úgyhogy mindig megbámulnak vele. Üsse kavics, nézzetek :) de nézzétek a kis zöldikét inkább :)

"Csipősen édeskés álmot láttam"

Na nem olyat :). Az éjjel azt álmodtam, hogy blogot írok. Ezen nagyon meglepődtem reggel én magam is, mert semmi ijesztő és félelmetes nem volt benne (és ilyet nem szoktam álmodni). És amikor felébredtem, eszembe jutott az az ősi kínai mondás, hogy "váltsd valóra álmaid".:) Eddig úgy gondoltam, azokat a szörnyű álmokat jobb, ha nem váltom valóra, mert abból még baj is lehet, de ezt most talán megpróbálhatnám. Elkezdtem gondolkodni, miről is írogathatnék ide.
Ha már az álmoknál járok, hm, talán az álmaimat kellene leírnom? De arra ki kiváncsi? :). Meg egyébként is az olyan, mintha kiadnám a teljes személyiségem, aztán ha netán egy pszichológus olvassa, megállapítja hogy őrült vagyok. Ami igaz amúgy :). Egyszer kipróbáltam, hogy ébredés után leírtam részletesen, mit álmodtam, mert akkor még emlékeztem. 3-szor tettem ezt meg, és évekkel később találtam meg azt a papírt, nagyon vicces volt, semmire nem emlékeztem már belőle, és nagyon viccesen írtam le anno, úgyhogy jót szórakoztam rajta. Próbáljátok ki :)
Na de félre az álmokkal, jöjjön a kőkemény valóság.
Arra a döntésre jutottam, hogy egy fotós blogot fogok írni, melyben leírom néhány fotóm elkészültének történetét. Hogy ezt ki fogja elolvasni? Remélem senki :) Á, ez nem igaz, mert ha ezt remélném, minek is írnám. Legalábbis akkor nem ide írnám a zinternetre, hanem nyitnék magamnak egy word doksit.
Majd most kiderül, hogy érdekel-e ez valakit egyáltalán.
Mikor fotózni megyek, legtöbbször mindig találok valami különlegeset, és mikor hazaérek, úgy gondolom, megint megérte kimenni, mindig lát valami újat az ember, és mekkora öröm az, ha le is tudja képezni. Ez nekem egy jó élmény, de senkivel nem osztom meg, senki nem érzi át ugyanazt. Persze sokan látják a képeimet, de azokból a fene se gondolja, hogy milyen nehézségek árán készült el némelyik. Ha ezeket leírom, nem hinném, hogy javít bármelyik képem értékén (titkon ebben bízom egyébként:), de lehet hogy szórakoztató lesz. Ha más nem, majd én szórakozok rajta :). De azon leszek hogy nektek is mosolyra görbüljön a szátok vonala :), miközben olvassátok. Ha olvassátok...  Én már akkor is boldog leszek, ha páran legalább a munkahelyeteken elkezditek olvasni, mikor már a neten az égvilágon mindent megnéztetek, a fészbukon se történik már semmi, de az a fránya munkaidő csak nem akar eltelni..... na akkor jövök én :)

(hogy fogok én ide fotót tölteni?) :D mégiscsak egy fotósblog vagy mi :)