Vigyázni kell, mert könnyen eltérek ám a tárgytól. Szóval ott tartottam, hogy pikáns...
A lenti képet látva jogos a kérdés, mi a franc ebbe a pikáns? :)
Az úgy volt, hogy a nyár kellős közepén nekem államvizsgára kellett(volna) tanulnom, akkor, amikor mindenki a vízben, a fűben, a homokban, vagy épp a munkahelyén fekszik. Nagyon rosszul voltam ettől az egész tanulástól, és jellemző rám, hogy ilyenkor mindig kitalálok valamit, amivel remekül elterelem a figyelmem a tanulnivalóról. Azt hiszem ebben nagyon tehetséges vagyok, de most az egyik barátnőm (cinkostársam) segítségét is bevetettem. Nevezzük Júliának :). Ő egy remek kis albérletben lakott, egy cuki kis erkéllyel, ami délutánonként amolyan napsugárgyűjtőként funkcionált. (ellentétben az enyémmel, mert oda se a nap nem sütött, se a friss levegő nem jutott el, ezért rendkívül utáltam az egészet - már elköltöztem). Na de gondoltam, Júliánál, ezen a remek fekvésű kis erkélyen milyen jót fogok majd tanulni, közben napozok is, és rengeteget fogok haladni a tételeimmel. A biztonság kedvéért a képezőmet is átvittem, sose lehet tudni, mikor szalasztok el valamit leképezni. (Számtalanszor volt már ilyen egyébként. Leírhatatlanul borzasztó érzés tör rám, mikor látok egy tökéletes témát, és nincs nálam a szerkezet). De szerencsére ezen a forró délutánon erre is gondoltam. Arra mondjuk nem, hogy azon az erkélyen tényleg ennyire, már bocsánat, rohadt meleg lesz. Kb 5 percig bírtam olvasgatni az atlétámban, mikor le vontam a következtetést, hogy túl sok rajtam a ruha. Na kezd már pikáns lenni? :). Gondoltam ezen az erkélyen a kutya nem vesz észre, a harmadikon, úgyhogy melltartóban folytattam tovább a tanulást. Büszkén konstatáltam, hogy ez végülis olyan, mintha bikiniben lennék, semmi extra. Meg amúgyis ültem, tehát a korláttól nem látszódtam. De ekkor jött a fotó alanya a képbe. Az erkély mellett pont egy nagy fenyő teteje ékeskedett. És azt vettem észre hogy ott ugrál rajta valami kis akármi. Aztán eltűnt, visszajött, láttam is, ő volt (lásd lentebb), aztán megint elrepült, fürge kis jószág volt. Akkor felkészítettem a képezőt, mondtam neki "figyejjé, mer ez a kis zöldike bármikor visszajöhet, úgyhogy résen legyé". Óriási gigamegaszerencsémre tényleg visszajött. És akkor egyszer csak odaszállt a lehető legtökéletesebb helyre (mármint nekem, neki nem tudom, hogy jó volt-e ott), sütött rá a nap, pont látható volt az én szemszögemből, csupán fel kellett állnom síri csendben és melltartóban, majd lencsevégre kapni. Nem sokáig volt ott, de csináltam vagy 10 képet róla (közben majdnem kiestem az erkélyről), amiből ez az egy sikerült talán legjobban. Nagy kedvencem lett, annyira örültem neki, a mai napig óriási szerencsének tartom, hogy pont odaszállt, és pont ott voltam, és pont vittem a képezőt is. Talán az államvizsgára készülésemnek ez volt a legnagyobb eredménye :). A tételekkel persze semmit nem haladtam, mert hát ki tudna 38 fokban a tűző napon bármit is megtanulni. Nekem sem sikerült :)
Aztán persze feltűnt, hogy a szemben lévő erkélyről nézeget felém valaki, de szerintem nem a melltartó miatt, csak a képezőn csodálkozott, hogy micsinálok azzal az ágyúval ott az erkélyen. Mert egy átlagembernek az én objektívem elég nagynak tűnik. Pedig nem egy profi, sőt nem is túl jó, inkább rossz, csak hát nagyobb mint egy kis kompaktgép, és szegény laikusok ritkán látnak ilyet, úgyhogy mindig megbámulnak vele. Üsse kavics, nézzetek :) de nézzétek a kis zöldikét inkább :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése