Hétvégre lencsevégre

Végre hétvégre :) És még a nap is süt. Úgyhogy csak kimentem már kicsit képezgetni. Tegnap is, és ma is voltam, ezt most összefoglalom egybe, mert végülis semmi izgalmas nem történt.
Tegnap a Széchenyi térre mentem ki, ott van fű, fa, virág, emberek, gondoltam biztos találok valamit. Hát ami általában a legkönnyebb, az a virág, de azok most itt nem voltak olyan fotogének. Viszont találtam bácsikákat akik a padon ülve pihentek, én meg gonosz módon hátulról támadtam őket. Egyiküket szemből is jó lett volna leképezni, de nem mertem megkérdezni hogy megengedi-e. Ráadásul ha már megengedi, akkor abba semmi titkos nincs :), így meg olyan detektívest tudtam játszani :).  Az egyikre még egy kislány is bebiciklizett, és ezt szerintem nagyon jól tette :)

Találkoztam még itt szitakötővel, meg döglött léggyel is, de egyikről se csináltam olyan képet, amit érdemes lenne megmutatnom, úgyhogy ők csak az emlékeimben élnek tovább :) A szitakötő mondjuk jó lett volna, ha nem a legkuszább gazba száll le, meg is haragudtam rá ezé. A döglött légy meg nagyon árnyékban volt, de ezért őt már csak nem hibáztathatom :)
Ami még talán jól sikerült az egy levél egy másik levél árnyékával, meg egy "erős" képet is csináltam az egyik szoborról.

Ma pedig elsétáltam a patológiai intézet felé. Semmilyen hátsó szándékom nem volt ezzel, csak ez egy nyugodt környék :). Egy házfalon csomó bogarat találtam, néhányat meg is örökítettem az utókornak. Az egyik valami botsáska féle. De nem az, mert az nem ilyen, csak ez is pont olyan volt, mintha kis gallydarabkákból lenne összerakva. Mondjuk a képen olyan, mintha épp fel akarna szállni, de tévedés, a látszat csal! Ezek nem szárnyak, hanem csápok, vagy valami olyasmi. :)
És volt még harmatcseppes fű is (délben), és magányosan sétálgató bácsika is (úgy látszik, bácsika most már mindig lesz). Remélem egyik se internetezik :D

Napelem

A hítvígín kicsit hazamentem Szolnokra. Mivel ott kertesházunk van, hazavittem a képezőt, hogy majd a kertben kattogtatok valamit :). Igen ám, de az időjárás ott is olyan volt, mint máshol, esős, borús = fényképezés halála. Végül lehet, hogy valaki ott fönt meghallgatta a kétségbeesett könyörgésem, mert vasárnap délután kisütött a nap. Szerintem egyedül a mi házunk fölött sütött, az egész országban. :). És akkor háhá, kimentem makrózni a kertbe. Nehezen indult be a dolog, mert nem sokmindent találtam, csak növényzetet. De én vadászni akartam, nekem olyan kell, ami él és mozog, mer az kihívás, és félelmetes :). Megtaláltam az első alanyom egy kis katica személyében, és hopp, mellette nem messze meg ott volt egy ismerősöm, a piszokállatka :). Ezen a képen már jobban látszik, hogy néz ki. Még mindig nem tudom a becses nevét, de észrevettem, hogy a "hátán" (van egy ilyen bogárnak egyáltalán háta?) van egy sötétebb, fényes folt. Gondolkoztam hogy ez mi lehet, és arra jutottam, hogy valószínű, hogy ez egy napelem. :) Lehet hogy nem is az én imámat halloták meg odafönn, hanem az övét. Szóval rendkívül hálás vagyok neki, hogy kisüttette a napot nekem :).
Találtam egy kis piros bogárkát is, tőle meg is ijedtem. De hát nem is én lennék , ha nem. :). És utána jött a kis sárga virágporgyűjtő (pontos nevét neki sem tudom, nagyon sokféle van belőlük, hülyeséget meg nem akarok mondani). Mondjuk az egész egy hülyeség, amit írok :).
Érdekes, hogy úgy indultam neki, hogy egy bogarat sem láttam, aztán meg annyira ráállt a szemem, hogy legalább félméterenként láttam egyet. Ott vannak ők, csak jól rejtőzködnek. Ez a makrófotózás azért furcsa dolog nekem, mert eddig úgy fotóztam hogy ha véletlenül megláttam a témát, leképeztem, most meg ezeket az apró dolgokat rendesen keresni kell, nem úgy van, hogy majd véletlenül meglátom. Szóval gyakorolni kell :)

Piszokállatka

A tegnapi buli után nem igazán sikerült kipihenni magam még délutánra sem :). De végül összeszedtem magam, mert sütött a nap, és szép idő volt kint, így útra keltem, és kimentem kicsit a Tisza partra regenerálódni. Vannak arrafelé tölgyfák, és a földre lehullott kis makkokat próbáltam megmakrózni (nem mikrózni). Az egyik mellett volt egy kis barna piszok is, amit épp el akartam pöckölni, hogy ne lógjon a képbe, de a keresőben figyelve arra eszméltem, hogy hirtelen megmozdult ez a kis piszok, és két óriási csápja van, istenuem, ez ééééél. Úgy felugrottam, mintha egy grizlimedvét láttam volna :), de aztán örültem is, hogy élőlényt találtam fotóalanyomnak. Csak ezt ő is megérezte ám, és rögtön elkezdett fel-alá mászkálni, és egy szál pókháló alatt limbó hintózott, nehogymá nekem olyan könnyű legyen. Így nagyjából egy normális képet sem sikerült csinálnom róla :).
A parton sétálgatva találtam egy borosdugót is, ezt is dokumentáltam. Ezt isszák itt a szegedi fiatalok :).
A vízen meg parkírozott egy annyira édes kis csónak vagy hajó, hogy én majdnem beugrottam, és megszöktettem. Egyszerűen gyönyörűséges, nagyon tetszik, mintha egy külön is bolygó lenne. Mint fotó, nem egy nagy szám, de csak lekattintottam már, ha ott vagyok, mert ezt látnotok kell :).
Lement a nap, és ugye az számomra és a makróobjektívem számára azt jelenti, hogy húzzak haza, így hazamentem. De még itthon is fürkésztem a lakást, hogy mit tudnék még leképezni. Bogaraim nincsenek, úgyhogy azt itthon nem lehet. Viszont kitaláltam, hogy csinálok egy kis uborkasalátát. Nem a fényképező miatt, hanem mert azt akartam enni. Zsülienre szoktam vágni, mert nincs normális uborkareszelőm (de ez most nem főzős blog, mer az az Emm főz: http://emmm-blog.blogspot.com/, és azt nem én írom, de olvassátok, mer nagyon jó), hú de hosszú volt ez a zárójel :), és ez a zsülinenre vágott ubi nagyon jól néz ki, úgyhogy megvilágítottam egy kislámpával, és leképeztem, de kevés volt a fény (még így is), úgyhogy ez sem sikerült túl jól, viszont érdekes ebben a nagyításban.

Varnyúmeccs

Elérkezett ez a pillanat is, meghozta a futárbácsi az új objektívem. Jó sok pénzt adtam neki érte mondjuk, de szerintem megérte. Gyümölcsöző befektetésnek tűnik, már csak ha azt veszem, hogy mennyire boldoggá teszi majd a kis jelentéktelen napjaimat. :). Fel is avattam, kimentem a közeli templomhoz, és a körülötte lévő parkba kipróbálni, mit tud, és főleg hogy én mit tudok, és együtt mire lehetnénk képesek :)
Mivel ez egy makróobjektív, úgy kell használni, hogy jó közel kell menni a témához (legalábbis ha azt akarom hogy látszódjon a kis apró alanyból valami). A jó közel az kb húsz centit jelent. Ezzel a távolsággal, valljuk be, nem mindennapi látványt nyújtok, pl mikor a fűben ülve alulról szagolom az ibolyát :). Ez az ára, megbámulnak, hülyének néznek, kiröhögnek, susmusolnak. Engem meg inkább nem érdekel :). A legviccesebb ma az lehetett, mikor a "kutyát sétáltató szerzetest" ábrázoló szobor fején található pókocskákat próbáltam megközelíteni. De aki ezt messziről látja, biztos azt gondolja, hogy épp egy szobrot próbálok meggyalázni azzal, hogy jól megfejelem :).
Mikor a templom mögé értem, érdekes látvány fogadott. A focipálya tele volt varjúval :). Mondjuk erről nem tudtam szép képet csinálni, de érdekességképpen megmutatom. Aztán felröppentek és ott köröztek a fejem fölött még sokáig. Bevallom, féltem. A varjakról mindig Hitchcock jut az eszembe.
Jó kis témákat találtam egyébként, virágokat, legyet, kispókot, még egy óriási keresztespók is majdnem megtámadott (mondjuk meg tudom érteni). Az a baj, hogy félek a pókoktól, és nem szeretek 20 centire lenni tőlük (nem is tudtam leképezni). A félelmemen kívül még két nagy ellenségem van ebben a makrófotózásban, a szél meg a sötét. Ha nem süt a nap, akkor az esélytelenek nyugalmával indulok ebben a témában. Ha még a szél is fúj, akkor haza is mehetek :). Így is tettem. Nagyon sok fény kell hozzá, és a legideálisabb a teljesen mozdulatlan modell. De ha fúj a szél, akkor még egy kis nyamvadt virág is táncolni kezd.
Még azért nagyon sokat kell tapasztalnom ezt az objektívet, de azért már most is született pár kép, amit nem szégyellek megmutatni.  (amúgy ez a blogos képbeillesztés kritikán aluli, nem lehet ezeket csak úgy pakolgatni itt ahová én akarom, szóval így szarul néz ki elrendezve, sajnálom. )

Egy kis pikantéria

Szerencsére csak ketten olvassátok (még), úgyhogy most nem félek egy pikáns történetet megosztani lelkes kis hallgatóságommal (hogy mondják ezt? olvasóságommal :).
Vigyázni kell, mert könnyen eltérek ám a tárgytól. Szóval ott tartottam, hogy pikáns...
A lenti képet látva jogos a kérdés, mi a franc ebbe a pikáns? :)
Az úgy volt, hogy a nyár kellős közepén nekem államvizsgára kellett(volna) tanulnom, akkor, amikor mindenki a vízben, a fűben, a homokban, vagy épp a munkahelyén fekszik. Nagyon rosszul voltam ettől az egész tanulástól, és jellemző rám, hogy ilyenkor mindig kitalálok valamit, amivel remekül elterelem a figyelmem a tanulnivalóról. Azt hiszem ebben nagyon tehetséges vagyok, de most az egyik barátnőm (cinkostársam) segítségét is bevetettem. Nevezzük Júliának :). Ő egy remek kis albérletben lakott, egy cuki kis erkéllyel, ami délutánonként amolyan napsugárgyűjtőként funkcionált. (ellentétben az enyémmel, mert oda se a nap nem sütött, se a friss levegő nem jutott el, ezért rendkívül utáltam az egészet - már elköltöztem). Na de gondoltam, Júliánál, ezen a remek fekvésű kis erkélyen milyen jót fogok majd tanulni, közben napozok is, és rengeteget fogok haladni a tételeimmel. A biztonság kedvéért a képezőmet is átvittem, sose lehet tudni, mikor szalasztok el valamit leképezni. (Számtalanszor volt már ilyen egyébként. Leírhatatlanul borzasztó érzés tör rám, mikor látok egy tökéletes témát, és nincs nálam a szerkezet). De szerencsére ezen a forró délutánon erre is gondoltam. Arra mondjuk nem, hogy azon az erkélyen tényleg ennyire, már bocsánat, rohadt meleg lesz. Kb 5 percig bírtam olvasgatni az atlétámban, mikor le vontam a következtetést, hogy túl sok rajtam a ruha. Na kezd már pikáns lenni? :). Gondoltam ezen az erkélyen a kutya nem vesz észre, a harmadikon, úgyhogy melltartóban folytattam tovább a tanulást. Büszkén konstatáltam, hogy ez végülis olyan, mintha bikiniben lennék, semmi extra. Meg amúgyis ültem, tehát a korláttól nem látszódtam. De ekkor jött a fotó alanya a képbe. Az erkély mellett pont egy nagy fenyő teteje ékeskedett. És azt vettem észre hogy ott ugrál rajta valami kis akármi. Aztán eltűnt, visszajött, láttam is, ő volt (lásd lentebb), aztán megint elrepült, fürge kis jószág volt. Akkor felkészítettem a képezőt, mondtam neki "figyejjé, mer ez a kis zöldike bármikor visszajöhet, úgyhogy résen legyé". Óriási gigamegaszerencsémre tényleg visszajött. És akkor egyszer csak odaszállt a lehető legtökéletesebb helyre (mármint nekem, neki nem tudom, hogy jó volt-e ott), sütött rá a nap, pont látható volt az én szemszögemből, csupán fel kellett állnom síri csendben és melltartóban, majd lencsevégre kapni. Nem sokáig volt ott, de csináltam vagy 10 képet róla (közben majdnem kiestem az erkélyről), amiből ez az egy sikerült talán legjobban. Nagy kedvencem lett, annyira örültem neki, a mai napig óriási szerencsének tartom, hogy pont odaszállt, és pont ott voltam, és pont vittem a képezőt is. Talán az államvizsgára készülésemnek ez volt a legnagyobb eredménye :). A tételekkel persze semmit nem haladtam, mert hát ki tudna 38 fokban a tűző napon bármit is megtanulni. Nekem sem sikerült :)
Aztán persze feltűnt, hogy a szemben lévő erkélyről nézeget felém valaki, de szerintem nem a melltartó miatt, csak a képezőn csodálkozott, hogy micsinálok azzal az ágyúval ott az erkélyen. Mert egy átlagembernek az én objektívem elég nagynak tűnik. Pedig nem egy profi, sőt nem is túl jó, inkább rossz, csak hát nagyobb mint egy kis kompaktgép, és szegény laikusok ritkán látnak ilyet, úgyhogy mindig megbámulnak vele. Üsse kavics, nézzetek :) de nézzétek a kis zöldikét inkább :)

"Csipősen édeskés álmot láttam"

Na nem olyat :). Az éjjel azt álmodtam, hogy blogot írok. Ezen nagyon meglepődtem reggel én magam is, mert semmi ijesztő és félelmetes nem volt benne (és ilyet nem szoktam álmodni). És amikor felébredtem, eszembe jutott az az ősi kínai mondás, hogy "váltsd valóra álmaid".:) Eddig úgy gondoltam, azokat a szörnyű álmokat jobb, ha nem váltom valóra, mert abból még baj is lehet, de ezt most talán megpróbálhatnám. Elkezdtem gondolkodni, miről is írogathatnék ide.
Ha már az álmoknál járok, hm, talán az álmaimat kellene leírnom? De arra ki kiváncsi? :). Meg egyébként is az olyan, mintha kiadnám a teljes személyiségem, aztán ha netán egy pszichológus olvassa, megállapítja hogy őrült vagyok. Ami igaz amúgy :). Egyszer kipróbáltam, hogy ébredés után leírtam részletesen, mit álmodtam, mert akkor még emlékeztem. 3-szor tettem ezt meg, és évekkel később találtam meg azt a papírt, nagyon vicces volt, semmire nem emlékeztem már belőle, és nagyon viccesen írtam le anno, úgyhogy jót szórakoztam rajta. Próbáljátok ki :)
Na de félre az álmokkal, jöjjön a kőkemény valóság.
Arra a döntésre jutottam, hogy egy fotós blogot fogok írni, melyben leírom néhány fotóm elkészültének történetét. Hogy ezt ki fogja elolvasni? Remélem senki :) Á, ez nem igaz, mert ha ezt remélném, minek is írnám. Legalábbis akkor nem ide írnám a zinternetre, hanem nyitnék magamnak egy word doksit.
Majd most kiderül, hogy érdekel-e ez valakit egyáltalán.
Mikor fotózni megyek, legtöbbször mindig találok valami különlegeset, és mikor hazaérek, úgy gondolom, megint megérte kimenni, mindig lát valami újat az ember, és mekkora öröm az, ha le is tudja képezni. Ez nekem egy jó élmény, de senkivel nem osztom meg, senki nem érzi át ugyanazt. Persze sokan látják a képeimet, de azokból a fene se gondolja, hogy milyen nehézségek árán készült el némelyik. Ha ezeket leírom, nem hinném, hogy javít bármelyik képem értékén (titkon ebben bízom egyébként:), de lehet hogy szórakoztató lesz. Ha más nem, majd én szórakozok rajta :). De azon leszek hogy nektek is mosolyra görbüljön a szátok vonala :), miközben olvassátok. Ha olvassátok...  Én már akkor is boldog leszek, ha páran legalább a munkahelyeteken elkezditek olvasni, mikor már a neten az égvilágon mindent megnéztetek, a fészbukon se történik már semmi, de az a fránya munkaidő csak nem akar eltelni..... na akkor jövök én :)

(hogy fogok én ide fotót tölteni?) :D mégiscsak egy fotósblog vagy mi :)